– Már édesanyám is vitte a Mária-szobrot – mondja Tanács Dezsőné Bóka Piroska. Fiatal lányként ő is rajta van azon a csoportképen, amely valamikor az 1960-as években készült Zákányszéken. Nagyon ifjú fehér ruhás lányok néznek azon a fényképezőgép lencséjébe. A Szűz Mária életét követő leányok, az ártatlanok, a tiszták, akik vállalják az erkölcsös életet – például, hogy érintetlenül mennek férjhez –, ölthették magukra a hófehér, hosszú ruhát. Közülük négyen, sudárak, egyforma termetűek emelték a szobrot vállukon. Mögöttük a nagyobbacska lányok a fáklyát, a kisebbek a lobogókat, az egészen kicsik a pici lobogókat vitték. Zákányszéken úgy mondták: a fehér lányok felöltöztek.
Az első kápolnát 1842-ben építtette ott a Lengyel család, amelynek tagjai akkoriban a tanyai kapitányi tisztet is betöltötték. A török által korábban elnéptelenített pusztákra tömegével költöztek ki gazdálkodni a fiatal családok Szeged-Alsóvárosból. Akkor még nem Zákányszéknek hívták a szétszórt tanyavilág központját, hanem Lengyelkápolnának. Annyi gyermek született, hogy 1852 és 1907 között hat tanyai iskolát kellett építeni. A templom csak 1925-ben készült el.
Szögfű Jánosné tanító néni adománya volt a 70-80 centi magas, fából faragott Szűz Mária-szobor, a szép, márványmintás baldachinnal együtt. Azt vitték vállukon a fehér lányok. A hónap első vasárnapján, búcsúkor, nagyszombat este feltámadáskor öltöztek fel – és olyankor, amikor fehér lány esküdött. Aki férjhez ment, búcsúajándékot kapott, rendszerint rámázott Szűz Mária-képet, hogy az ifjú pár akassza az ágya fölé.
– Ne vessen meg a Jézuska érte, de én mindig Szűzanya-párti voltam – vallja meg Tanács Dezsőné Bóka Piroska. – Az egész vallásban a Szűzanya a legrokonszenvesebb. Élő nőszemély, aki gyermeket várt, mint én. Kihordta a szíve alatt, megszülte, nem akármilyen körülmények között. Aztán megérte, hogy el kellett kísérnie a vesztőhelyre. Nekem is meghalt a fiam 43 éves korában, ezeket mind át tudom élni.
A fehér lányok vezetője, a Mária-anya özvegy Szabó Antalné Dicső Etelka – Etuska néni – volt. Paraginé Tóth Edina könyvtáros nagymamája 35 évesen maradt özvegyen.
A férje, mielőtt elvitték a frontra, azt mondta neki: ha ő odamarad, Etuska ne egyedül nevelje a két gyermeket, hanem keressen maga mellé társat. A fiatalasszony azonban kőkeményen kijelentette: egyetlen embernek fogadott hűséget az Isten színe előtt. Aztán a háború elvette tőle azt az egyetlent. De komolyan gondolta, amit mondott: özvegyen élt 88 éves korában bekövetkezett haláláig. Törékeny asszony volt, mégis férfiként dolgozott: szántott, kaszált, lovat hajtott. A hit segítette át az élet nehézségein. A Mária-lányok kicsit az édesanyjuknak tekintették. Pedig szigorú volt. Rászólt, ha valaki csak egy térddel térdepelt. Összeszidta, aki susmusolt a misén. Meg akinek rövidnek találta szoknyáját. Amikor a fehér lányok bevonultak a szentélybe, szembetalálkoztak a ministránsokkal.
Nem volt szabad szemezni, elmosolyodni sem.
Akkor még legények ministráltak, négyen. Igaz, azokkal a bálban is lehetett találkozni. Etuska néni oda is elment. A saját lányát csak tőle lehetett fölkérni, de a többieket is szemmel tartotta: melyik járkál ki puncsot inni.
– A fehér lányok is szívesen megkóstolták volna a puncsot – jegyzem meg.
– Nem illett kimenni a bálteremből, hogy az udvaron hancúrozzanak a legényekkel. De nem is követelőztek akkor úgy a fiúk, mint ma. A lánynak a kezét lehetett megfogni, az arcára puszit adni. A lányok sem mertek többet engedni, mert az anyjuk előbb megtudta volna, mint ahogy hazaérnek – meséli Oltványi Istvánné Horváth Piroska.
Vajon másmilyen lett volna Etuska néni személyisége, ha nem a hitében kell támaszt és vigaszt keresnie? Kevesen tudták, hogy a szigorúság mögött megértés és megbocsátás lakott. Egyszer ugyanis megtörtént az elképzelhetetlen, és egy fehér lány teherbe esett. Mindenki komoran várta, mit szól ehhez a Mária-anya, de ő csak annyit mondott: remélem, megesküdtök.
Az 1950–60-as években nem nézték jó szemmel, ha valaki templomba járt vagy hittanra íratta a gyerekét. Nem volt durva tiltás, csak kitartó lebeszélés. Aki gazdálkodott, annak nem tudtak ártani. De akinek a tanácsnál volt munkahelye, téeszben, áfésznél, takarékszövetkezetben, az jól tette, ha alkalmazkodott. Tanács Klára „nyugalmazott, de nem nyugodt” köztisztviselő mondja, hogy fiatalon ő minden szentséget felvett, mégsem lett templomjáró ember. Oltványiné Horváth Piroska édesapja rövid ideig téeszelnök volt, be kellett lépnie a pártba. Egyszer jött hozzájuk a párttitkár az iskolaigazgatóval: hogy néz az ki, hogy párttag létedre mind a négy gyereked hittanra jár? A felesége válaszolt helyette: ha elmegy a pártba, ott párttag, de itthon családtag.
Etuska néni lánya vezető tisztségviselő lett a takarékszövetkezetben – ő is alkalmazkodott. Változott a világ. Kevesebb lett a gyerek – a hatvanas évek második felében már volt, aki megszólta azt, aki a harmadik babát várta. Akkoriban maradt el a Mária-lányok vonulása is. A körmenet beszorult a templomkertbe, nem engedélyezték, hogy a hívők nagy körben vonuljanak.
A hagyomány és a szobor sokáig lappangott, mígnem 2014-ben dr. Janes Zoltán személyében fiatal, energikus plébános került a faluba. Bejárt pincét, padlást a templomban és a parókián, végül egy eldugott helyen, letakarva megtalálta a Mária-szobrot. Zoltán atyához közel áll a Mária-kultusz. Busszal, hívekkel évente elzarándokol Czestochowába, a csodatévő Fekete Madonna-ikonhoz.
Éppen ezért nagyon örült, hogy megtalálta a zákányszéki Szűzanya-szobrot, amely elkeserítő állapotban volt: Mária szeme kék pöttyökkel kiemelve, ruházata csónaklakkal és aranyfüsttel „díszítve”, baldachinja fehér olajfestékkel lemázolva.
Az atya megkeresett egy ismerős restaurátort, aki rendbehozta a szobrot. Könnybe lábadt a szeme, amikor eredeti szépségében újra meglátta. Dr. Janes Zoltán úgy véli, akkor szűnt meg a Mária-lányok közössége, és került raktárba a szobor, amikor az 1965-ös II. vatikáni zsinat után a katolikus templomokban nagy tisztogatás, sallangmentesítés ment végbe. Ő változtatni akar ezen. Czestochowai mintára beépíttette a szobrot az oltár szerkezetébe. Zákányszéken is van képnyitás és képzárás – egy elektromos szerkezet teszi láthatóvá és takarja el a szobrot, fanfárhang kíséretében.
Zoltán atya a fotó kedvéért leveszi a reverendát, és farmernadrágban tart hittanórát nekem: – Az egyház egyik legnagyobb ajándéka a szentek tisztelete. Ők az életükkel, az általuk tett csodákkal elnyerték az örök boldogságot, de közbenjárnak imáikkal az Istennél miértünk.
A szentek közül az első a Szűzanya, mert Jézust hordozta, és mert mentes volt az eredendő bűntől. Jó olyanhoz szólni, olyantól segítséget kérni, kisírni magunkat előtte, aki jóakarónk és segítőnk az Isten előtt.
A fehér lányok 2016-ban, a búcsúi szentmisén jelentek meg újra a szoborral. Már nem harmincan voltak, csak négyen-öten. Köztük a tizenkilenc éves Daka Lucia, akinek nagymamája annak idején szintén fehér lány volt. Daka Vincéné Varga Mária ifjú szépségében látható a Mária-lányokat ábrázoló mintegy hatvanéves csoportképen, amelyet a helyi ZakaHom-e Egyesület tagjai megtaláltak, felkutatták a rajta szereplőket, és 2016. november 10-én találkozót szerveztek nekik.
Mindenki, aki fölismerte magát a képen, fölállt, lánykori nevén mutatkozott be, és elmesélte, mi történt vele azóta. Abból a korosztályból még középiskolába is kevesen jutottak el. A többség nyolc általánost végzett.
Zákányszékre vagy valamelyik szomszéd faluba ment férjhez. Gazdálkodott, gyermekeket szült, megállta helyét az életben. A következő nemzedék életéből kimaradt a Mária-szobor. Közülük már sokan szereztek érettségit, néhányan diplomát. A harmadik generáció – Lucia nemzedéke – sokkal kisebb létszámú, és kevesen vannak otthon. Sokan egyetemisták nagyvárosokban.
Lucia két tannyelvű német tagozatos gimnáziumba jár Szegedre, úszóedzésre Mórahalomra. Első és 12. osztályos kora között ministrált – ma már a lányok is ministrálhatnak. Hívták az ifjúsági önkormányzatba, majd amikor más nem akarta elvállalni, ő lett az ifjúsági polgármester. Hogy mit csinál az ifjúsági önkormányzat?
Ottjártunkkor éppen a böllérnapon segédkeztek – ők sütötték a hagymás vért.
Luciát hívták a felújított körmenetbe Mária-lánynak. Varrattak nekik fehér ruhát. – Amikor először fölvettem, odaálltam benne a mama elé – meséli. – Tudtam, hogy ő is fehér ruhás lány volt. Három fia van, én, a lányunokája lehettem a következő, aki fölveszi ezt az öltözetet.
Ő pedig csak állt, és hullottak a könnyek a szeméből. Lucia fiatal tenyerébe fogja a nagymama ráncos kezét, és nem engedi el, amíg beszélgetünk.
– Mit érzett, amikor a szobrot vitte?
– Hú, nagyon megérintett. Annak súlya van. Érzelmileg is nyomja a vállat. Egyszerre kell lépnünk, és egyforma magasnak kellene lennünk.
– Mi van, ha nem egyformák?
– Akkor baj van. Akkor a kisebbekre nehezedik a súly.
Csodálkozom, mennyi mindennel foglalkozik.
– Úgy nőttem föl, hogy mindig magam választottam meg, mit csinálok – mondja. – Pedig mennyire szeretek aludni! Néha elcsodálkozom, hogyan tudtam tizenkét éven át minden vasárnap hét órakor fölkelni, hogy odaérjek ministrálni a félkilences misére. És nyaranta hajnali négykor, hogy szedjük az őszibarackot a mamáék földjén.
Daka Vincéné mindhárom fia diplomás lett. A legkisebb évek óta Németországban él. Lucia és az öccse, Bence nyaranta legalább egy hónapot kint tölt. Bence informatikus akar lenni, Kanadába vágyakozik. Lucia genetikusnak készül Németországba.
– Ha elmegy, ki viszi vállán a Mária-szobrot?
– Belátható jövőt akarok. Magyarországon egész nap szalad az ember, mégsem ér oda sehová.
– Mi lesz Zákányszékkel, ha a fiatalok közül elmennek a legjobbak?
Erre Paraginé Tóth Edina válaszol.
A cikk folytatódik a a szabadfold.hu oldalon.
