„56-ból nem EGY van! Amennyi ember, annyi 56 létezik. De mindenki EGY abban, hogy függetlenséget, a demokráciát és az állami önállóságot akartuk.”
Gosztonyi Péter
Jómagam azon „köztes generációk” egyikéhez tartozom, melyek tagjai nem, vagy alig éltek még 1956-ban, viszont diák- vagy fiatal felnőtt koruk legalább részben a rendszerváltás előtti évtizedekre esett.
Nem iskolákban, nyilvános fórumokon tanultuk az 1956-os forradalom valódi – esetleg valódinak hinni akart – történetét, hanem szüleinktől, nagyszüleinktől, baráti társaságban vagy füstös kocsmában terjedő szájhagyomány útján, titokban elkapott csak sistergősen fogható rádióműsorokból vagy furcsa nyugatról becsempészett emigráns kiadványokból. Amióta már történelemórákon, hivatalos megemlékezéseken, tévécsatornák sokaságának ünnepi műsorai alapján idézhetjük fel, mi is történt akkor, meghallgathatjuk a még köztünk lévő át- és túlélőket, fejet hajthatunk az áldozatok emléke előtt, mintha kevesebbet akarnánk tanulni, mintha kevésbé érdekelne ez minket, mintha kevésbé tartanánk fontosnak, mi is történt és mi a hozadéka. Persze talán törvényszerű mindez, hiszen minél több évet számlál a demokratikus Magyarország harmadik köztársasága, annál hivatalosabbak lesznek esetleg régebben tiltott ünnepeink, ezáltal óhatatlanul fakóbbak, szürkébbek is – de egyre megszokottabbak is, a szó pozitív értelmében, hiszen egyre kevésbé jelent újdonságot az 1956-ról való igaz beszéd.
További képek itt találhatók.
Megbocsátható talán, ha ezen a helyen 1956 kapcsán nem Nagy Imre miniszterelnökségét, a Sztálin-szobor ledöntését, a pesti srácokat, a Kossuth-téri sortüzet, Kádár tevékenységét, a szuezi kérdés világpolitikai párhuzamait és a forradalom egyéb, jól ismert vonatkozásait idézem fel, hanem arra utalok, hogy az egész országban, az egész magyarság számos közösségének megvolt és megvan a maga 1956-ja. Megvolt ez a kicsi vidéki településnek, Zákányszéknek is. Tud-e róla most bárki is valamit, vannak-e még át- és túlélők, van-e olyan aki beszélne erről, és van-e olyan aki kíváncsi a történésekre. Vajon az ünneplés alkalmával fontos-e a hitelesség? Vagy csupán az a fontos, hogy valamely közösség kisajátítsa az ünnepet és saját céljaira fordítsa? Az idő dolgozik és összemossa az ünnepeket, monotonná teheti emlékezést.
Mégis azt gondolom, nem kell félteni az 56-os forradalom tiszta emlékét, és nem kell félni attól, hogy az egyre hivatalosabb megemlékezések egyszer végleg maguk alá temethetik 1956 hőseit, történetét, jelentőségét. Csak másfél századot lépjünk vissza, tekintsünk csak 56 helyett negyvennyolcra, vagyis 1848-ra, amit az 56-os nemzedék ugyanolyan jogosan kapcsolt össze saját felkelésével, mint ahogy az utókor látja a párhuzamokat a modern kori magyar történelem két nagyszerű forradalma között. Petőfiék óta sok generáció váltotta egymást, nemzeti ünnep is lett március 15-ből, mégis a sok hivatalos szürkeségen túl a márciusi ifjak vagy épp az aradi vértanúk emléke mindazok lelkében megszólaltatja a történelem előtti tisztelet hangjait, akik arra figyelni akarnak.
Hiszem, hogy 1956-os múltunknak is ez lesz a letisztult, önös érdekektől mentes jövője.
Matuszka Antal
polgármester
