Már nyolc éve múlt, hogy gyakran járok a temetőbe, édesapám sírja körül jól esik tenni-venni. Múltkor, estefelé, amikor a pumpálós kútnál teljes erőmmel a locsolóm megtöltésén fáradoztam, érdekes neszezésre lettem figyelmes. Ahogy néztem körbe-körbe, először azt tűnt szemembe, hogy a parcella széle, az út mente, de egy-egy sír eleje is szemétkupacokkal van megrakva. Talán áthelyezték a szemétgyűjtőt - futott át a gondolataimon, de ahogy jobban füleltem, elhaló hangú virágok beszélgetése jutott el hozzám. Mondja az egyik, a szélső kupac legtetején fekvő, haldokló kardvirág: Látjátok, hiába díszlettünk egy-egy tisztességben elhunyt édesanya, vagy édesapa sírján, szépségünk múltával azt sem érdemeljük meg, hogy legalább védett helyre, valamelyik szemétgyűjtőbe dobtak volna, akkor nem okoznánk a jobb érzésű emberekben megbotránkozást!

Halk, helyeslő moraj érkezett több felől. Egyszer csak egy halk, keserves, „jaj, a testvéreim” sóhajtást hallottam. A neszezés felé tekintettem és azt láttam, hogy egyik szemétkupac oldalán nyugvó napvirág próbálja nyitogatni szirmait, miközben elzokogja panaszát: Becstelen emberi kezek tépték ki testvéreim gyökerét egy édesanya sírjáról, a gyászoló fiú még mindig – velem együtt – siratja gyönyörű napvirágait.

Úgy van, úgy! Vannak tisztességtelen emberek! Kontráz rá egy kidőlt muskátli bokor. A nagymama sírjáról az én testvéreimet is elrabolták!

Miért hagyjuk ezt, emberek! Ha a temetőben járunk, nyissuk ki szemünket és szívünket a környezetünkből érkező jelekre, üzenetekre! Tegyük ezt mindannyian, azok is, akik elhunyt szeretteikhez látogatnak és azok is, akiknek kötelessége (lenne) az utolsó nyugvóhely méltóságának őrzése. „Nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2Timotheus 1:7)

Tanács Klára